Édesapámról is szólnék: ő is keresztény volt, de csak úgy, hogy felfogása szerint attól inni és helytelenül szólni még lehet. Sajnos a megkeresett pénzre sem nagyon ügyelt, ezért inkább édesanyámnak és nagymamámnak jutott osztályrészül, hogy éjt-nappalá téve dolgozzanak, hogy előteremthessék a számunkra szükségeseket.
Sokszor láttam kiskoromban édesanyámat térdre borulni imában, de idegesnek sosem. Nagyon szerette volna, ha hitben az ő példáját követjük, ezért sok keresztény éneket, verset tanított meg nekünk. Péntek délutánra pedig mindig ott várt engem és testvéreimet a négy rend kivasalt ruha, a négy pár tiszta cipő, hogy másnap együtt mehessünk az Úr házába (ekkor már csak három testvérem volt, mivel legnagyobb nővérem kis korában elhunyt).
Emlékszem, milyen boldogan követtük őt az imaházba, ahol azután én mindig a vállára hajtott fejjel ültem.
Sajnos, ahogy telt, múlt az idő, a testvéreim élete lassan más irányt kezdett felvenni, úgy hogy végül én is kíváncsivá lettem: mi az, ami annyira vonzza őket, hogy az imaháztól is távol maradnak?
Fokról-fokra egy másik világ kezdett maga fele vonzani: néha, iskola után a tanárok moziba vittek minket, azután egy színdarabban is szerepeltem, ahol nekem például Istent utánozó éneket osztottak… Már serdültem, nődögéltem, bálba is elmentem, táncoltam, és lassan már udvarlóm is volt… és egy idő után már az eljegyzésünkről kezdtek el beszélni…
Csakhogy, már ez időben megszólalt valami a lelkemben. Én pedig harcoltam lelkiismeretemmel. Táncoltam tovább, és eközben imádkoztam…
Egy este színjátszó versenyt rendeztek Egeresen. Én is menni akartam, habár láttam édesanyám szorongását és szomorúságát.
Hosszabb habozás után végül mégis elmentem, és elkezdődött a színdarab, valamiféle lakodalmas téma. Egyik percben a szereplőkre figyeltem, másikban pedig Isten hangjára , mely a szívemben szólt:
„Tudod-e, hogy nem itt a helyed? Igaz, hogy nem érzed jól magad az ilyen helyen…?”
A színielőadás tovább folyt, és én ide-oda figyeltem: mikor a színpadon elmondottakra, mikor a szerető Isten hangjára… míg egyszer csak megszületett bennem a válasz:
„Igen Uram, nem itt van a helyem, hanem a te törvényed mellett. Visszamegyek hozzád, Uram!”
Azonnal kisiettem a teremből, és hazamentem.
Otthon édesanyám meglepetten kérdezte:
– Mi történt, Iluska, hogy ilyen hamar visszajöttél?
Én így feleltem:
– Igen, anyuka, hamar visszajöttem, és soha többé ilyen helyre nem megyek!
Ekkor ő csak ennyit mondott:
– Gyere be a hátsó szobába. Bementünk, letérdeltünk, és ő akkor átadott engem Isten kezébe.
Azóta Ővele járom próbákkal, kísértésekkel teli utam, de elmondhatom mindenkinek, hogy Istennel kéz a kézben haladva életünk útján, bármilyen nehézségből győzedelmesen lehet kikerülni.
Drága édesapám az utolsó két évében abbahagyta az ivást, a dohányzást és nem ejtett ki többé káromló szavakat. Csak Isten tudja, mi volt az ő szívében, amikor megpihent.
Hő vágyam az, hogy amikor eljön az Úr Jézus, ő is az első feltámadásban és az örök életben részesülne egész családommal, rokonaimmal, szomszédaimmal, ismerőseimmel együtt, akikért kérem a jó Istent, segítse meg őket – és engem is – követni Őt a keskeny ösvényen, mely az Ő csodálatos országába vezet!
Kedvenc igéimmel szeretnék búcsúzni:
“Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok” (1 Péter 5:7)
„De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek, és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap.” (Lukács 21:34). Ámen!
Simon Ilona
nyugdíjas, Türe
