Lukács Ilonkának hívnak, és 1955-ben születtem Györgyfalván. Megnyitom most előttetek emlékeim ajataját, és íme, egy fejkendőt viselő, pirospozsgás arcú, szép fekete szemű kislány néz csodálkozva ránk… s eközben elmémben boldog, gondtalan gyermekkorom színei, illatai, érzései villannak fel: a szülői ház a Felső utcában, a kert, ahol minden bokor jó ismerős volt, az erdő meg a rét… de ezen felhőtlen évek hamar elszálltak.
Kiskoromban inkább a felnőttek közelében éreztem jól magam. Sokat tanultam édesapám becsületességéből, szüleim és nagyszüleim Istenfélelméből. Nagymamám már egészen korán számos Bibliai igét és igazságot ültetett belém, és gyakran eljártam vele falunk kis baptista imaházába.
Szeretett tanítónőnk, Vajas Ilona néni mesélte egyszer, amint a kommunista időkben nagyapám az egyik pártgyűlésen felállt, és visszaadta a „piros” (párttagsági) könyvét e szavakkal: „Én most kilépek a Pártból, mert mi nem vallunk egy elvet, tehát többé nem lehetünk elv-társak!”- majd ezt követően hamarosan a Szentírásban elrendelt hitvalló felnőttkeresztségben (alámerítkezésben) részesült.1
Teltek az évek, én pedig nyolcadik után a kolozsvári Ady-Șincai líceumban folytattam tanulmányaimat, és habár Isten ezután is tovább munkálkodott életemben, s évről-évre elvetette szívemben az Ige jó magvát, mégis, az élet gondjai meg forgataga lassan elfojtották benne annak hajtásait…
Mikor eljött az ideje, férjhez mentem, és gyermekeink születtek. Én a Central áruházban elárusítónőként dolgoztam sok éven át, míg férjem, Ferenc a Református Egyházkerület jogásza volt. Valóban, keresztény körökben forgolódtunk, és meg-meglátogattuk Istent a templomban, életünk viszont a saját elgondolásaink, kívánságaink szerint folyt, egyrészt a szokásoknak és a látszatnak, másrészt saját magunknak hódolva. Ó, ha akkor eszünkbe jutottak volna Jézus szavai: „…keressétek először Isten országát és az ő igazságát...” (Máté 6:33), vagy: „…megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” ! ( János 8:32 )
De ezek az évek is gyorsan elrepültek, és beköszöntött életünk sötét korszaka. Férjem egészen fiatalon, még alig 42 évesen agyvérzést szenvedett, és ez öt év múlva másodszor, majd újabb öt év múltán harmadszor is bekövetkezett – s ezen utolsó agyvérzés végzetes volt. Alig 47 évesen egyedül maradtam két fiammal, Adorjánnal, aki akkor 18, és Ferenccel, aki 14 évet töltött. Bánatomat csak növelte az a hiba, amelyre csak utólag jöttem rá: férjem életének azon utolsó négy órája alatt, amíg még eszméleténél volt, ahelyett hogy együtt az Áldott Orvoshoz folyamodtunk volna, inkább a nagy izgalomban kórházak folyosóin, orvostól-orvosig és irodáról-irodára szaladgáltunk, és a papírok beszerzésével voltunk elfoglalva. Annyira remélem, hogy a nagy irgalmú Isten róla is megemlékezik majd, hogy az első feltámadás hajnalán hívja ki nyughelyéről, az üdvözültek seregében!!
De még ekkor sem ismertem fel Isten meglátogatásának idejét. Magyarországra mentem ki dolgozni néhány évre, miközben rendszeresen haza-haza jártam. Azonban 2009-ben, hét évvel férjem halálát követően sokkoló hír hozott haza: drága édesanyám is agyvérzést kapott. Másfél éven át tartó gondozása próbákkal és tapasztalatokkal telt időszak volt, amely idő alatt érezni kezdtem a Szentlélek csodálatos munkáját. Az agyvérzést követő napon, miután édesanyám kissé magához tért, első kérése az volt, hogy hívják át hozzá két szomszédasszonyát, akikkel már jó ideje haragban volt, és ő mindkettejüktől bocsánatot kért. Meglehet, hogy ha e tragédia nem következik be az életében, akkor sohasem születik meg szívében a megbocsátás – és ez talán örök üdvösségébe kerülhetett volna. Milyen sokszor elfeledjük, amit a Miatyánkban szoktunk imádkozni: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” (Máté 6:12) De jó az Úr, és bölcs az Ő vezetése, habár sokszor fájdalmas az Ő dorgálása… Meg kell látogatnia minket a nyomorúságok által, mert sokszor csak így tud felébreszteni, megmenteni.
Édesanyám a szenvedésnek ezen időszaka után megpihent, és az Úr további nehézségeket engedett meg életemben. Magyarországra visszatérve, megismerkedtem egy Nagyváradról származó férfival. Hogy útjaink keresztezték egymást, arról nemsokára kiderült, hogy nem a véletlen műve. Hamarosan rájöttünk arra, hogy Józsi, aki hívő szülők gyermeke volt, súlyos rákbeteg. Ma már tudom, hogy akkori életvitelünkben, Isten előtt és az Ő szent Törvénye szempontjából nem volt minden helyes, mégis Ő ezen éveket és Józsit használta fel arra, hogy megtanuljak mélyebben hinni, engem pedig odarendelt mellé, hogy a hosszú betegség alatt támasza legyek.
Naponta ötször együtt imádkoztunk, Bibliát és egyéb hiterősítő irodalmat olvastunk, és keresztény műsorokat néztünk az ottani tévéadókon. Nem panaszkodott, mindig vidám volt, és e betegség fokozatosan visszavezette őt ifjúkora hitéhez3. Életemnek talán legnyugodtabb, reménységben, Istenbe vetett bizalomban eltöltött időszaka volt ez a négy év. Sosem voltunk szomorúak vagy csüggedtek, és végül megláthattam, mit jelent az, ha valaki békével a szívében készül itt hagyni e világot, tudva azt, hogy a feltámadáskor sokkal jobbat nyer majd. Igen, mert Isten, ha valamit elvesz, mindig sokkal többet, nagyszerűbbet ad helyette.
Józsi halála után visszatértem a györgyfalvi szülői házba. Továbblépve azon az úton, amelyen már Budapesten elindultam, vállaltam a felnőttkeresztséget és az Istennel való szövetséget, elfogadva az Ő Igéjének és mind a tíz parancsolatának örökérvényűségét és rám is kötelező voltát.
Ma már csak egy vágyam van: hogy gyermekeim, unokáim, és mindazok is, akik e sorokat olvassák, ne várják meg az öregkort, a betegséget vagy más nehézségeket azért, hogy Istenhez térjenek. Már most bízzuk teljesen magunkat Őreá, és Ő gondoskodni fog rólunk. Ne feledjük: „A bölcseség kezdete az Úrnak félelme.” (Zsoltár 111:10)
S még egy gondolat szülőfalum lakóihoz: Ne halogassuk a megtérést! Ha már most ilyen szép a Vele való élet, akkor milyen lehet a mennyország és az örökkévalóság?
„Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja.” (2 Korinthus 6:2)
„Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1 Korinthus 2:9)
Lukács Ilonka, nyugdíjas, Györgyfalva
Utószó
Ezen időkben, amikor az öregotthonok növekvő száma egy jó üzletet sejtet, amikor a pénz és az általa megszerezhető javak eme elvakult világ szemében fontosabbak a kapcsolatoknál és a gondoskodó szeretetnél, egy napon feleségemet és engem Pendzsi néni magához hivatott. Hallottuk, hogy nagybeteg lett, és bocsánatot kért szomszédasszonyaitól, s kicsit elszorult szívvel mentem a jól ismert ház felé, alig néhány lépésnyire feleségem szülőházától. Pendzsi nénit mindig vidámnak, kedvesnek ismertem, és sokszor elbeszélgettünk kint, a kapu melletti napsütötte kispadon üldögélve, erről-arról. Most is így történt: az elmúlás figyelmeztető szele megérintve őt, Istenről, üdvösségről és örök életről tudtunk beszélni, majd együtt imádkozni. Itt ismertem meg lányát, Ilonkát, aki otthagyva munkahelyét, azonnal hazajött Magyarországról, hogy a földszinti, konyhaként is szolgáló tipikus györgyfalvi szobában, édesanyjával töltse el – őt gondozva – annak utolsó napjait. Másfél évbe telt, amíg az azelőtt oly életerős asszony, a felismerehetetlenségig lefogyva, megpihent az örök élet reménységében. De lehetett volna két, három, vagy öt, vagy ki tudja hány év is…
Megérnek-e nekünk ennyit az idősek? Az erőtlenedő, ágyhoz kötött idős szülő? Nem lenne kényelmesebb kisebb-nagyobb anyagi megerőltetéssel elegánsan megszabadulni tőle, egy idősotthonra bízva őt? De a legjobb öregotthon sem a te otthonod, és a legszakszerűbb ápoló sem a te gyermeked.
Mi hol és kik körében szeretnénk utolsó napjainkat tölteni és meghalni, kedves olvasók? Ilonka „erőfeszítése” a szeretet Istentől megáldott cselekedete volt. Az a nép vagy társadalom, mely gyermekeit és időseit intézményekre – bölcsődékre, „hosszú” óvodákra, öregotthonokra meg elfekvőkre – bízza, csak azért hogy ezek ne „zavarják” meg kényelmünket és anyagi meg egyéb természetű vágyainkat, azt bizonyítja, hogy az illető nép elfeledkezett a szeretet valódi kifejezéséről: a lemondásról és az önmegtagadó, bensőséges, gondoskodó kapcsolatról, s így először lelki ürességre és lelki halálra, majd pedig kihalásra és örök pusztulásra kárhoztatja magát.
A mi Urunk, Jézus Krisztus a legnagyobb áldozatot vállaló szeretettel szeretett és szeret minket. E fajta szeretetnek a gyakorlása az egyedüli reményünk arra, hogy szívünk Istennel és az Ő képére teremtett embertársainkkal összeforrva maradjon, és ekképpen az örök élet várományosai lehessünk, az Ő kegyelméből, Ámen.
(J.E.)
- A Bibliai keresztségről lapunk 4. számában írtunk, a 16-19 oldalakon (a szerkesztő megjegyzése)
- „Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak.” (Jelenések 20:5)
- Halála előtt, otthon részesült a bemerítéses felnőttkeresztségben
