Pilátus előtt Jézus így szólt: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?”( János 18:37,38)
Valóban: mi is az igazság? Pilátus sajnos sosem tudhatta ezt meg. Mi sem tudjuk, mivel ahány ember él a Földön, annyiféle igazság létezik, hiszen minden embernek igaza van a saját elképzelése szerint. Jézus viszont kijelentette magáról János 17:6-ban: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Később, a főpapi imájában így imádkozik: „Szenteld meg őket a Te igazságoddal. A Te Igéd igazság.” (János 17:3). Tehát, léteznie kell egy, a Szentírás által tanított felsőbbrendű igazságnak, amely minden emberre érvényes. Ami azonban a földi igazságot illeti: ez sajnos nem alapul Isten Igéjére.
Figyeljük csak meg, hogyan alkalmazta Pilátus a saját igazságát az Úr Jézusra nézve: miután kihallgatta, rájött, hogy foglya teljesen ártatlan, és nincs benne semmi bűn. Ezért szerette volna megmenteni, de csak úgy, ha nem csorbulnak a saját érdekei. Pilátus eltöprengett, és ekkor eszébe jutott, hogy itt, Jeruzsálemben szokás minden ünnepen egy, a nép által kiválasztott elítéltnek megkegyelmezni. Rögtön a nép elé állíttatott egy Barabbás nevű, tolvaj és gyilkos lázadót, s mellé az ártatlan, feddhetetlen Jézus Krisztust, remélve, hogy a népben felébred az igazságérzet, és ez utóbbit kérik ki.
Megkérdezte tőlük: „Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Barabbást-e, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak?” (Máté 27:17)
A válasz így hangzott: „Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!” (Lukács 23:18). Pilátus alig hitt a fülének, ezért újból rákérdezett: „Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg!” (Máté 27:22)
A népre bízott választás megtörtént. Hadd idézzek Váradi Józsefnek A tíz briliánssal ékesített korona című könyvéből: „A többség nem döntő az igazság felismerésében. A helyes ítélőképesség, a jó érzés mindig a kisebbségnél volt. A szavazatokat mérni kellene, nem számolni.”
Látjuk, amint Pilátus enged a gyűlölködő vezetők által feltüzelt csőcselék követelésének, és lelkiismeretére taposva feláldozza az igazságot a hamis békesség kedvéért, és halálra adja az Igazat. De vajon miért kapta Pilátus Istentől a hatalmát? Azért, hogy igazságot szolgáltasson, vagy azért, hogy visszaéljen vele?
„Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosta kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől” (Máté 27:24). Tisztán láthatjuk most, hogy Pilátus békességre igyekvő ember, aki a „békesség” kedvéért megalkuvó. Feladja elveit. Az igazság rovására gyakorolt „békességnek” nincs semmi köze az emberszeretethez.
Sokszor halljuk a temetéseken, amint az emberek ezt mondják a megholtról: „Jó ember volt, nem ártott a légynek sem.” Legyen. De hát a rosszal, a gonosszal szemben hogyan viselkedett? Annak sem szólt bele a munkálkodásába? A közömbös állapot valójában egy erkölcstelen állapot. Íme, miként írja ezt le az Ige: „Mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból” (Jelenések 3:16).
Most pedig tegyük fel, hogy a szemünk előtt tízen bántanak egy embert, igazságtalanul. Vajon el kellene-e fojtanunk igazságérzetünket úgy, amint Pilátus tette, csak azért, hogy ne legyen még nagyobb vita? Vagy: álljunk ki bátran az igazság mellett, akkor is, ha ez népszerűségünk rovására megy?
Sokat beszélünk manapság a betegségek megelőzéséről, és ez nagyon is helyes. De beszél-e valaki, tanítják-e valahol a bűnmegelőzést? Foglalkozik-e ma valaki a bűn okozta károk helyreállításával?
Elégséges-e az, hogy miután valakit megbántottunk, csupán két-három szóval intézzük el a dolgot: „Kérlek bocsáss meg!” Vagy meg kell még magyaráznunk azt is, hogy végső soron nem vagyunk annyira hibásak a történtekért, hanem inkább ez a bűnös világ, amelyben élünk…?
Van olyan helyzet is, amikor tudatosan megbántanak valakit, csak azért, hogy ezáltal szenvedést okozzanak neki, és utána azzal is vádolhassák, hogy nem akar megbocsátani, bűnbe kergetve ezáltal kiszemelt áldozatukat.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” (Máté 6:12) Így tanít minket az Úr Jézus Krisztus. Belső harcok és küzdelmek segítségével sikerülhet a megbocsátás. Ezután egy „bepúderezett” állapot következik, amikor talán minden rendjén valónak tűnik, ám elég egy sóhajtásnyi szellő, hogy a púder elillanva, újból kilátsszon a mezítelen valóság. Biztosak lehetünk benne, hogy a minket figyelemmel kísérő jó Isten nem örül ezen állapotnak…!
Mit tegyen hát a gyarló ember, ha Istenhez mindig hűséges szeretne maradni? Ez életünk nagy igazsága, amelyért Jézus hozzánk lejőve, példamutatóan élt, majd szenvedett és meghalt: „Megjelentette néked, oh, ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr tetőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” (Mikeás 6:8)
Isten segítsen meg minderre! Ámen.
Szallós Erzsébet, nyugdíjas, Magyarvista
