„És készíte a király elefántcsontból egy nagy királyi széket és beborítá azt finom arannyal. (…) És tizenkét oroszlán álla ott kétfelől a grádics hat lépésén. Senki soha olyat nem csinált egyetlen országban sem.” (1 Királyok 10:18,20)

Csodálatos lehetett az a királyi szék, amelyet Salamon király készített magának. De tudtátok-e, hogy nekünk is van egy trónusunk? Nem is kell érte fáradoznunk, vagy pénzt kiadnunk. Ez csak úgy – magától – létezik a mi életünkben, szívünkben, akaratunktól függetlenül.

De vajon mire való nekünk ez a királyi szék?

Arra, hogy ráültessük azt, akit vagy amit a legjobban szeretünk, és imádatunkkal megtisztelünk. Ha megvizsgáljuk szívünk mélyét, rájövünk hogy ez a királyi szék már el is van foglalva.

Az Ószövetséget olvasva, mindvégig a bálványimádás bűnével találkozunk. Emiatt haragudott meg Isten legjobban az Ő népére. A Tízparancsolatban ekként tiltja meg az idegen istenek és a bálványok imádását:

„Én, az Úr vagyok a te Istened (…). Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmilyen hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat…” (2 Mózes 20:2-5).

Nos, Isten megtiltja, hogy bármilyen teremtményt, avagy az emberi kéz bárminemű alkotását imádjuk rajta kívül. De mit is jelent tulajdonképpen imádni valakit vagy valamit? Imádatunk tárgya az, ami a legjobban foglalkoztat, ami sokkal jobban érdekel minket Istennél, ami elfoglalja az Istent megillető első helyet életünkben, gondolatainkban.

Ez tehát az a bálvány, amit Isten helyett ráültettünk szívünk királyi székére. Ez lehet a saját énünk, amelyet ha megsértenek, bármilyen bosszúra készek vagyunk. De egy szeretett személy is elfoglalhatja e helyet, akiről talán nem is szégyelljük kimondani, hogy „imádjuk” őt: a földi szerelmünk tárgya, vagy a gyermekünk, esetleg egy sztár vagy más híres személyiség. De az imádat csakis Istent illetheti meg.

Mi mást szoktunk még életünk trónjára ültetni? Ott találhatjuk a káros szenvedélyeket – mint az alkohol és a dohány –, de még az önmagában jó dolgok is ide kerülhetnek, mint az evés vagy a munka, melyek ugyancsak bálványokká válhatnak a maguk során. Sokakban a pénz és a vagyon iránti szeretet foglalja el az első helyet, számtalan ember esetében pedig a testi gyönyörök, amelyekre áhítozva, erkölcstelen mondanivalóval és jelenetekkel teli filmekben és műsorokban lelnek örömet.

És hányan vannak még a divat, a sportok és a politika rajongói! Ha valami nap mint nap sokkal inkább leköti figyelmünket Istennél, a Bibliánál és az Ő szent dolgainál, kiszorítva ez utóbbiakat, akkor tudhatjuk, hogy az illető dolog foglalta el szívem trónusát, és valójában bálványimádóvá váltam.
Tegyük fel, hogy egy napon rájövünk, ki vagy mi foglalta el e trónt, és szabadulni szeretnénk tőle. Ez lehetséges is, ha Istent hívjuk segítségül imában. Csakhogy, miután a szabadulás bekövetkezik, a királyi szék üressé válik.

Emlékszem, amikor megtérésemet követően megvallott bűneim felett győzedelmeskedni kezdtem, és így ezeknek el kellett hagyniuk a trónt. Ez idő tájt volt egy visszatérő álmom, amely azután éveken át jelentkezett. Álmomban egy hatalmas épületben bolyongtam szobáról-szobára, és ott senki más nem volt, csupán én, egyedül és a nagy üresség.

Erről az állapotról szól Megváltónk a Máté 12:43-45 verseiben:

„Mikor pedig a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál, akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És oda menvén, üresen, kisöpörve és felékesítve találja azt. Akkor elmegy, és vesz maga mellé más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál, és bemenvén, ott lakoznak. És ennek az embernek utolsó állapotja gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is.”
Itt az a szerencsétlen helyzet van felvázolva, amikor az ember Istenhez közeledve, megszabadul béklyóitól, bizonyos nyilvánvaló javulások tapasztalhatók nála, és külsőleg megtért emberré válik – azonban még mindig nem adta át a fő helyet Istennek a hűséges, élethosszig tartó szolgálatra. Ekképpen továbbra is a saját, Istentől független céljai megvalósítására törekedve, a saját életének ura akar maradni.

Az ilyen állapotú ember, habár már bent van az Egyházban – életét mégis démoni befolyás alatt éli. Ilyenek voltak a Jézus életére törő, külsőleg nagyon vallásos farizeusok, ugyanígy a tizenkét tanítvány között a Mestere ellen ténykedő Júdás, avagy földi történelmünk hajnalán az öccsével együtt Isten elé járuló, ám Ábelt szíve mélyén gyűlölő Kain.

Ne engedjük hát, hogy Sátán hetedmagával térjen vissza. Figyeljünk oda Üdvözítőnk halk szavára, aki kint, az ajtó előtt szelíden bebocsátását kéri:
„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja az Én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő Énvelem.” (Jelenések 3:20)

Igen, a Világegyetem Urának helye nem kint, az ajtó előtt van, hanem bent, a te életedben, a te szíved meghitt rejtekében. Ha Őt beengeded, semmilyen sátáni erő nem mer többé oda bemerészkedni.

Csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha a szívünk királyi trónjára magát a Királyt engedjük, a mi drága Megváltónkat, a miértünk vérét adó Úr Jézus Krisztust.

Legyen ez mindannyiunk tapasztalata már e pillanattól kezdve, mindörökre! Ámen.

Szallós Erzsébet, nyugdíjas, Vista (és J.E.)