Az első parancsolat

2 Mózes 20:2-3: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéből, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.”

Első olvasatra úgy tűnik, hogy ez egy régi parancs, amely csak, pusztán az ókori zsidó népre vonatkozott, hisz nem minket hozott ki az Úr Egyiptomból… Sőt, nem is voltunk senkinek a rabszolgái! De vajon igazán így volna?

Kik vagyunk mi?

A Tízparancsolat szavai akkor valóban a zsidó néphez szóltak, és így elsősorban az ő addigi tapasztalataik szerepelnek benne. Másodsorban azonban azokra is vonatkozik, akik azután Isten népéhez csatlakoznak, és elhagyva bálványisteneiket, az igazi, Teremtő Istent fogadják el Uruknak.

Amikor valaki hinni kezd Krisztusban, akkor a Bibliában – mind az Ó, mind az Újszövetségben – bemutatkozó igaz Isten gyermekévé válik:

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3:26)

Krisztus által ugyanakkor lelki értelemben Ábrahámnak, a zsidó nép atyjának a leszármazottaivá válunk:

„Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Galata 3:29)

De vajon minek az örökösei? Mindazoknak az áldásoknak és ígéreteknek, amelyekben Isten az ő gyermekeit részesítette, amelyek között ott van az erkölcsi törvény1 figyelmeztető korlátja is, amely a bűn szakadékába való lezuhanástól hivatott minket megóvni.

Egyiptom

A Jelenések 11. fejezete a bűnnek eme világát, ahol Jézust is halálra adták, egy nagy városként írja le, amelyet a Szodoma és Egyiptom szavakkal jelképez:
„És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin, amely lélek szerint Szodomának és Egyiptomnak hivatik, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.” (Jelenések 11:8)

A megtérő kereszténynek az első parancsolat fényében biztosnak kell lennie abban, hogy meg- engedte Istennek azt, hogy kihozza őt a bűn Egyiptomából, nem maradva meg tovább a bűnei rabláncában.

Erről így szól Jézus:

„(…) mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. (…) Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (János 8:34,36)

A zsidók már jó ideje kijöttek Egyiptomból és a pusztában vándoroltak, az Egyiptom bűnei iránti szeretet azonban még mindig a szívükben volt.

Lót, feleségével és lányaival kijött a romlott Szodomából a város pusztulásának hajnalán, de vajon mind a négyüknek tiszta volt-e a szíve? Habár angyal fogta kezét miközben a hegyre igyekeztek, Lót feleségének szíve mégis visszavágyott Szodomába (1Mózes 19:15–17, 24–26).

„Emlékezzetek Lót feleségére!” – figyelmezteti minden korok hívőit az Úr. (Lukács 17:32).

Mai világunk

Ma a világ Szodomához és Egyiptomhoz hasonlít. Miközben a volt-keresztény világ modern embere egyre nagyobb mértékben elfordul a Bibliától, és az evolúció széles körben elfogadott elmélete nyomán csupán egy önmagának törvényt szabó, magasabb rendű, evoluált állatnak tartja magát, életében sorban mind megjelennek a régi bálványimádó népek bűnei: homoszexualitás, vérfertőzés, a paráznaság minden fajtája (a képernyőkön és a mindennapi életben), érzéki, kihívó öltözet, összevissza tetovált, átszúrt és teleaggatott ördögi kinézet és Sátán nyílt dicsőítése2, kegyetlenség, romlottság, önzés, babonaság, varázslás és ehhez hasonlók, amelyeket az Isten által elítélt kánaánita és más népek gyakoroltak annak idején (lásd 3Mózes 18. és 20. fejezeteit).

Pál apostol ekképpen tanít: „(…) ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak (…) kik értelmökben meghomályosodva, elidegenültek az isteni élettől (…) Kik erkölcsi érzés nélkül, önmagokat a bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére.”

(Efézus 3:17–19) Nem kell nyíltan Astartét, Baált, Kübelét, Kémost, az Ápisz-bikát, esetleg más, régi vagy mai pogány isteneket imádni; elég ha életmódunkkal azt bizonyítjuk, hogy emez – valójában csak hamis, emberek képzeletében létező – „istenek” mögött rejlő démoni lelkekre hallgatunk.

A Biblia tanúsága szerint az ember a saját keze vagy fantáziája alkotta bálványisteneket imádva valójában ördögöket imád. A Teremtőjét bálványokra felcserélő izraelitákról például ezt olvassuk: „Idegen istenekkel ingerelték, utálatossággal bosszantották. Ördögöknek áldoztak, nem Istennek…” (5Mózes 32:16–17)

Pál ugyanerre gondol, amikor a korinthoszi gyülekezetnek írva megismétli: „Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sőt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek…” (1Korintus 10:19–20)

Régi és új

A Földközi-tenger medencéjének – és a világ majd minden tájának – pogány kultuszai általában termékenységi kultuszok voltak, amelyek során az emberek mértéktelen evéssel és ivással, részegséggel és paráznasággal, duhaj tánccal és nyilvános orgiákkal keresték az illető istenség kegyeit, a következő évi bőséges termés vagy más célok érdekében.

Érdekes szokások ezek…, mintha már hallottam volna ilyesmiről mifelénk is…
Másrészt napjainkra a széles választékot felkínáló fogyasztói társadalomban nagy divat lett más „kultúrák” fele is fordulni: Jóga, Hinduizmus, Buddhizmus, Iszlám, ős-magyar táltos kultusz… „Miért ne?”– kérdezik egyesek. „Miért kellene éppen a zsidó-keresztény Biblia Istenét elfogadnom?”

Ez egy nagy horderejű kérdés, amelyre a következő számban szeretnénk válaszolni. De addig csak ennyit:

– Hogyan képzeled el a Teremtő Istent? Azt, Aki a világegyetemet a maga hajszálpontos rendjével és törvényeivel megalkotta, azt, Aki a szeretet csodálatos képességét ültette teremtményeibe az embertől kezdve a fiókáit védő legapróbb madárig? Azt, Akiről a történelem legszentebb és legtisztább Személyisége, a reá váró kereszthalál árnyékában így szólt: „…aki engem látott, látta az Atyát…” (János 14:9)?

Imádkozzunk végezetül a következőképpen: „Atyánk, Mindenható Istenünk, Aki értünk adtad szent Fiadat, az Ő vére érdeméért kérünk, nyisd meg szemeinket, hogy meglássunk Téged úgy, amint igazán vagy, és megismerve Téged, megszeressünk teljes szívből, elkerülve a Sátán minden hamisságát és csapdáját. Az Úr Jézus nevében kértünk, Ámen.”

Jancsó Erik