A reformáció ünnepe

Október van, a reformáció hónapja. Már 499 éve, hogy 1517 október 31-én Luther Márton megfogalmazta és közzétette kilencvenöt tételét, melyeknek lényege, hogy a bűnös, amikor hittel az Úr Jézus Krisztushoz jön, bűnbocsánatot és megigazítást lel Krisztus áldozatában. Ő Isten szavát, a Bibliát minden emberi tanítás és tekintély fölé helyezte. Így hát minden ember számára üdvös, ha megemlékezik a reformáció e lényegéről és szívébe zárja.

A reformációt Luther kezdte el, de nem ő fejezte be. Igazából újból és újból szükség van a megújulásra. Ő is vallotta ugyan, hogy a reformált egyházat szüntelen reformálni kell az ige szerint. De amikor új bibliai igazságokra derítettek fényt Zwingli¹ és reformátortársai, ő és követőinek egy része megrekedt egy bizonyos szinten. Nagy tisztelettel adózunk tehát azért amit megvalósított, és azonosulnunk is kell azzal, de tovább is kell vinni! Mivelhogy a reformáció elfogadói között sokan megálltak egy bizonyos szinten, mások meg további fontos bibliai tanításokat értettek meg és fogadtak el, ez elkerülhetetlenül a reformáció felekezetesedéséhez, (felekezetekre való bomlásához) vezetett. Elhangzik néha az elítélő vélemény, hogy a reformáció megosztotta a kereszténységet. Igazából a szakadás gyökerei már az apostoli korba visszanyúlnak, amikor is hamis tanítások próbáltak beszivárogni az Egyházba. Pál apostol is ír arról, hogy meg kell történnie a szakadásnak: „…Mert nem jön az² el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia.” (2 Thesszalonika 2:3) 1054-ben például egy nagy szakadás történt – keleti (ortodox) és nyugati (katolikus) egyházakra oszlott a kereszténység. Szakadások tehát voltak a reformáció előtt és után is³.

Nagyon fontos viszont észrevennünk, hogy Luther nem akart új egyházat alapítani. Csakhogy miután ő maga megbékélt Istennel, hit által, ennek az örömöt hozó tanításnak érvényt akart szerezni a saját egyházában is. Ez az egyház azonban kiátkozta őt, és vitathatatlanul elvetette a Bibliára alapozó tanításait, az emberi hagyományok kedvéért. Az igazi megújulás esetében sajnos mindig ez történik. Ezzel találkoztunk már az első században is amikor a zsidók kirekesztették gyülekezetükből a zsidókból lett keresztényeket, de ezt tapasztaljuk a reformációt követő századokban is amikor a keresztények újból kizárták soraikból azokat akik új – azaz rég elfeledett – tanításokat fedeztek fel a Szentírásban.

Luther és Kálvin

Luther felfedezése örömmel töltötte el az embereket. De egy adott ponton nem tudott tovább lépni, nem tudta elfogadni a Svájcban munkálkodó Zwingi Ulrich által felfedezett, az Úrvacsorát érintő fontos igazságot (amit később Kálvin tovább fejlesztett). De mi a különbség a két tanítás között?
Máté 26: 26-28-ban az Utolsó Vacsora leírásában ezt olvassuk: „Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré, és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek: ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan: Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, mely sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára.”
A kérdés itt az, hogy az „ez az én testem” és „ez az én vérem” kifejezések mit jelentenek? Valójában az Úr teste és vére volt az, vagy csak jelképként kell mindezt értelmezni?
A Katolikus Egyház felfogása szerint, a Trassubstantiatio (átlényegülés) során a kenyér (ostya) és a bor külsőleg – azaz íze, állaga, színe szempontjából – megőrzi addigi jellemvonásait, ám a mise során, az áldozópapnak adatott hatalom által, ezek lényegüket tekintve átváltoznak, azaz átlényegülnek Krisztus valóságos testévé és vérévé. Ekképpen, a katolikus templomok világszerte elszórt százezreiben naponta, reggel és este Krisztus újból és újból megáldoztatik, amikor a pap az ostyát és a bort, míg a hívek legtöbbször csak az ostyát⁴, magukhoz veszik.

Kálvin János⁵, akit, miután Franciaországból menekülnie kellett, a svájci kantonok szövetségéhez tartozó Genf városának vezető lelkipásztorává választottak, tiltakozott az ilyen felfogás ellen. Számára az úrvacsorában csak kenyér és bor adatik, mint jegyei, avagy jelképei Krisztus megtört testének és kiontott vérének, de aki igaz hittel veszi, az lelki szájával (spiritualiter) Krisztus testét és vérét veszi magához. A Zsidókhoz írt levél alapján úgy értette, hogy Krisztus megáldoztatott egyszer, s mindenkorra és ez nem ismétlődhet meg még egyszer az úrvacsorában: „Akinek nincs szüksége, mint a főpapoknak, hogy napról-napra előbb a saját bűneiért vigyen áldozatot, azután a népéiért, mert ezt egyszer megcselekedte, maga-magát megáldozván.” (Zsidók 7:27) „És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (9:12) „Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (10:14) Így az Úrvacsorai jegyek csupán jelképek, melyek Krisztus halálára emlékeztetnek⁶ ugyan, de nem ismétlődik meg Krisztus halála.

Ezen a ponton Luther nem tudott előre lépni úgy ahogy Kálvin tette de sajnos Luther tanítványai sem a későbbiekben, így az Ige eme tanításához ragaszkodó Kálvin körül nemsokára új, a lutheritől eltérő, egyházszervezett jött létre Svájcban és nemcsak⁷.

Kálvin tanításai Erdélyben

Habár Kálvin soha nem járt Erdély földjén, tanításai mégis meghódították az erdélyi magyarság legnagyobb részét, beleértve Kalotaszeget is. Hogyan is történt ez? Tekintsük át kissé részletesebben az eseményeket.
Az 1557-es évi június első napjában tartott tordai országgyűlés szükségesnek látta, hogy Zápolya János özvegye, Izabella királynő beleegyezésével törvényben erősíttessék meg a szabad vallásgyakorlat – ami meg is történt. Ez akkor még csak a lutheránus és katolikus tanok szabadságát jelentette. Ám már ebben ez évben fel is lépnek nyilvánosan a helvét irányú reformáció első tanítói Erdélyben. Megjelenik másodjára Kálmáncsehi Sánta Márton Kolozsvárott (először 1556-ben járt ott), szakramentalista tanokat prédikálva, azaz, hogy Krisztus teste és vére valójában nincs benne a kenyérben és a borban, hanem ezek csupán jelképek. Ellene lépnek fel kezdetben Dávid Ferenc és Heltai Gáspár, Kolozsvár városa lutheranizmusának két oszlopa.

Petrovics Péter tiszántúli nagybirtokos főnemes a Szentháromság vasárnapjára Zilahra tartományi zsinatot hivatott össze, a szakramentális tan tisztázása végett. Ám e tan ellenzői az ügyet annyira fontosnak tekintették, hogy a csupán magánemberi intézkedést kevesellve, országos határozatot tartottak szükségesnek. Így nemsokára országos zsinatot hirdettek meg Kolozsváron, ahol végül elvetették az új tant. Maga a királynő is, katolikus lévén, a lutheránusokat támogatta, akik közelebb álltak az ő hitvalláshoz. A kolozsvári országos zsinaton tehát a szakramentáriusokat legyőzötteknek tekinthetjük.
Ezt követően, az 1558-as tordai országgyűlés a szakramentáriusok felekezetét betiltotta, eltörlendőnek nyilvánítva azt. Azt is elérték a királynőnél, hogy büntesse az újítókat. De bármennyire is ragaszkodtak meglátásukhoz, a Wittenbergől hazaérkező diákokat és fiatal lelkipásztorokat már nem lehetett visszafogni. Fontos itt felfigyelni arra, hogy szülőhazánkba nem Genf, hanem Wittenberg irányából érkezett a kálvini tanítás.
Az említett német város protestáns egyeteméről ugyanezen évben Deberecenbe jött Méliusz Juhász Péter⁸, ahol azonnal lelkésszé választották. Az Alföld e városában, mely azóta is a kálvinizmus bástyájának tekinthető, akkorra már szakítottak a lutheri úrvacsorai felfogással. Méliusz itt és az ország egyéb városaiban haláláig nagyon tevékeny munkát folytatott: prédikált, írt, szervezett, vitázott. Őt tekintjük a magyarországi református egyház megalapítójának. 1561-től haláláig, debreceni székhellyel, ő a magyarság első református püspöke.

Mint láttuk az 1558-as országgyűlésen az erdélyi magyarok még Luther mellett foglaltak állást, de tizenhat hónappal később a Marosvásárhelyen tartott zsinaton a magyar protestánsok már a kálvini úrvacsora tant fogadták el.
De minek, vagy kinek volt köszönhető e hirtelen változás? A már említet Mélusz volt az, aki Kolozsvár és Erdély két nagy reformátorát, Heltai Gáspárt és Dávid Ferenc akkori evangélikus püspököt, és velük együtt szinte az egész magyar protestáns egyházat megnyerte a kálvini, Szentíráshoz hűbb, külsőségmentes tanoknak.

Ekképpen, az 1559-es medgyesi zsinaton, a nemrég még Kálmáncsehi Mártonnak ellent álló Dávid Ferenc már nem mint lutheránus püspök,  hanem a kálvinisták képviselőjeként egyeztetni szeretett volna a szászokkal a szakramentális hitről, ám azok hallani sem akarnak erről. A zsinati vitákban a szász lutheránusok tekinthetőek győzteseknek, ami igen elcsüggesztette Dávidékat. Azonban még ebben az évben, szeptember 15-én Gyulafehérváron meghalt, alig 40 évesen, Jagelló Izabella királyné akit így fia, János Zsigmond fejedelem követett a trónon. Izabella halála után Marosvásárhelyen gyűltek össze Méliusz követei, megvitatni a lutheri meglátásokhoz hű, magyar evangélistákkal az úrvacsora tanát. Ezen alkalmat tartjuk az első magyar református zsinatnak.

1564-ben a segesvári országgyűlés már a fejedelem és az országgyűlési képviselők hozzáállásában beállott változást mutatja. Az itt hozott rendelet kitért a magyarok és szászok közötti különbségre az úrvacsora tekintetében és elrendelte, hogy ki-ki az általa jónak látott irányt kövesse. Ezek után – az úrvacsorai tanítás végleges tisztázása érdekében – újabb zsinatot hívtak össze ez évben Nagyenyedre, melynek élére János Zsigmond fejedelem új bizalmasát, az antitrinitárius (unitárius) eszméket valló, olasz származású Blandrata Györgyöt nevezte ki. Ő kiegyezés helyett inkább a szászok és magyarok szakadása felé vezette a gyűlést; hogy ezt miért tette, arról a későbbiekben ejtünk majd szót. E zsinatnak a harmadik napján Blandrata Dávid Ferencet nevezte ki az erdélyi református egyház püspökévé.

A külön egyházzá alakulásnak az országgyűlési szentesítésre volt szüksége ami meg is történt az 1564 június 4-11 között megtartott tordai országgyűlésen, amelynek 5. törvénycikke a  „Kolozsvári Egyház vallása és felfogása” néven bevett vallássá tette a Magyar Kálvinista Egyházat Erdélyben. Ahogy a törvény megfogalmazódott, az erdélyi magyar egyház egy csapásra reformátussá alakult át.

Kié hát a reformáció?

A Bibliának, Isten könyvének a 16. században történt, anyanyelvünkre való lefordítása, kinyomtatása, és prédikálása, az analfabetizmust megszüntető iskolák megalapítása, az akkori Európa rengeteg vérontása közepette még szokatlan vallásszabadság és a különböző nézetűek egymás iránti türelme, az Üdvözítőnek és tanítványainak ajkáról elhangzott evangéliumi igazságoknak és Isten szeretetének az emberek gondolkodásmódjába és mindennapi életébe való behatolása a Mindenható keze műve volt.
Az Istennek átadott életű férfiak és nők által véghezvitt munka napjainkig hatalmas befolyással van Erdély, a magyarság összes felekezete, és a Kárpát-medencében velünk együtt élő népek üdvösségére és boldogságára. A reformáció a mindannyiunké, mint Isten drága ajándéka számunkra.

Amint láthattuk, a reformáció nem fejeződött be Lutherrel. Már az ő idejében is másoknak kellett azt folytatniuk. De vajon a 16. századi, életüket és mindenüket kockára tevő nagy reformátorok halála után Istennek nem lenne-e több feltárnivalója számunkra?
Figyeljünk meg néhány nagyon fontos igét:
„Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig.” (Példabeszédek 4:18)
„De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” (János 16:13)
„…És kicsoda kőszikla a mi Istenünkön kívül?” (Zsoltár 18:32)
„És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, mely követi vala őket: e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1 Korintus 10:4)

Drága kalotaszegi Olvasók! Szeretett kalotaszegi lelkipásztorok!

Álljunk hát rá a Kősziklára, mely a Krisztus, igyunk az általa bőségesen felkínált lelki italból, az Élet Vizéből, mely az Ő örök Igéjéből ered; engedjük hogy jó Lelke, az Igazság Lelke vezessen el mindannyiunkat minden igazságra, míglen életünk ösvényén eljutunk a világosság és az Isteni szeretet teljes delére, és szemtől-szembe találkozhatunk az értünk eljövő Megmentőnkkel, a mi szerető Úr Jézus Krisztusunkkal!
El tudnánk-e mondani együtt a következő imát?
„Drága Teremtő Atyánk, köszönjük csodálatos Gondviselésedet életünkben és népünk életében, az évek és az évszázadok folyamán. Drága Istenünk, add , hogy a reformátorokban és a hithősökben munkálkodó Lélek, a Te drága Szentlelked töltsön be minket is, kiűzve belőlünk minden bűnt és gyarlóságot, és megtisztítva bűnös szívünket. Atyánk, a Jézus Krisztus vére érdeméért add, hogy az egész Kalotaszeg üdvözüljön! Kérünk űzd el innen az ártani próbáló gonosz ördögi seregeket, s add, hogy többé semmitől se féljünk, hanem teljesen Terád bízzuk magunkat. Kérünk, drága Urunk, áldd meg e tekintetben családunkat, szeretteinket, egész népünket, itt és a világ bármely részén, a mellettünk élő nemzetekkel, és az egész világunkkal együtt. Az Úr Jézus Krisztus nevében kértük mindezeket. Ámen.

Filep István, lelkész, Kolozsvár

A lutheri és a kálvini irányzat közötti fő különbségek

1. Először is, a külsőségekben láthatunk különbséget: a lutheránus templomokban a kereszt és a keresztvetés, az oltárkép és esetleg más festmények, a gyertyák használata, és a lelkészek által viselt papi ruha meg vannak engedve – míg Kálvin mindezeket betiltotta, csak az üres kőfalakat, a szószéket és a Bibliát hagyva meg. Milyen okból? Luther szerint, csak azt kell eltávolítani az addigi katolikus Istentiszteleti formából, ami a Szentírásnak határozottan ellentmond. Ezzel szemben, Kálvin János fordítva közelíti meg a problémát: ő csak azt hagyja meg, amit a Szentírással világosan alá lehet támasztani.
2. Másodszor, az Úrvacsora magyarázása terén: Luther szerint a kenyérben és a borban Jézus Urunk valóságosan jelen van, míg Kálvin szerint csak emlékeztetnek egy lelki jelenlétre.
3. A kálvini predesztináció, azaz eleve elrendelés tanának kérdésében: Luther szerint Isten az, aki megteremti bennünk a hitet és a megtérést, s nekünk csak el kell azokat fogadnunk – tehát, bárki megteheti ezt. Kálvin szerint csak azok képesek az üdvösséget befogadni, akiket Isten még ősidőkben, a mi létezésünk előtt erre eleve elrendelt. Ugyanakkor, önmagáról senki sem tudhatja hogy benne van e csoportban, vagy sem⁹.
4. A társadalmi szerepvállalás területén: Luther nem avatkozott a polgári életbe, hiszen a meglevő rend és minden felsőbbség Istentől van. Kálvin szerint Isten törvényei a társadalom mindennapjaiban is uralkodnak, ezért a gyülekezeti életben való részvétel tanít meg a polgári életben való részvételre és vezetésre. Például Svájcban, ezen elvnek megfelelően mai napig is sűrűn, számos kérdésben tartanak népszavazást – ekképpen veszik ki részüket az egyszerű polgárok is az állam vezetésében.
   Következtetés: Luther és Kálvin Isten odaszentelt életű emberei voltak, akik különböző irányból közelítve meg a Biblia igazságait, nem mindig jutottak hasonló meglátásra. A mi felelősségünk marad az, hogy a Szentírás személyes, imával való kutatása révén, készek legyünk – az Úrtól kapott erő által -mindent betartani, ami felől Őtőle világosságot nyertünk.

---

1. Zwingli Ulrich (1484-1531, Svájc), zürich-i lelkipásztor, a Szentírás tiszta hirdetése mellett kiálló, mindenféle babonát és emberi hagyományt elvető, rendkívül bátor reformátor. Felemelte szavát a külföldön zsoldos katonai szolgálatra szegődő svájci férfiak ezen gyakorlata ellen is, mely egyéb, eltérő vélemények mellett a fő okozója volt a reformációt elfogadott jobb módú, és a katolikus tanokhoz inkább ragaszkodó szegényebb, és a zsoldtól jobban függő kantonok között kirobbant ellentétnek. Ennek a csúcspontja volt a Kappel am Albis-i csata, melyben a reformátor is elesve, holttestét győztes ellenfelei elégették, majd hamvait szétszórták.
2. Tudniillik a „Krisztusnak ama napja” – 2. vers
3. Anélkül hogy valakit elítélnénk, mindannyian tudjuk, mennyire gyarló és tökéletlen az emberi elme. Mivel nem vagyunk tökéletes lények, a legjobb szándéktól vezérelt, imádkozó, hívő emberek is különbözőképpen értelmezhetnek bizonyos igehelyeket. Ezért van az, hogy mindannyian teljesen a Szentlélek vezetésétől függünk, Aki, az ígéretek szerint csak Ő maga vezethet el minden igazságra (János 16:13). De még ha jelenleg homályosan is látunk némely dologban, a szíveket vizsgáló kegyelmes Isten könyörülettel tekint ránk, várván-várva azt a magasztos pillanatot, amikor minden őszinte, törekvő földi gyermeke majd a mennyei családdal egyesülve, kitisztult szemekkel pillanthatja meg Őt és az Őtőle eredő szent igazság minden részletét: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre. Most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” (1 Korinthus 13:12 – Pál itt az ő korabeli, kifényesített fémtükrökben látható, eléggé homályos képre gondol).
4. Ezt nevezik két szín, illetve egy szín alatti áldozásnak.
5. Eredeti nevén Jean Cauvin, 1509 (Noyon, Franciaország) – 1564 (Genf, Svájc)
6. „Ez az én testem mely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lukács 22:19)
7. A kálvini irányzatot elfogadó, ma Reformátusnak nevezett Egyház Svájcon kívül Hollandiában, Németország és Franciaország egyes részein, Skóciában, Magyarországon és Erdélyben, ezen kívül pedig az Egyesült Államokban gyökerezett meg.
8. Méliusz Juhász Péter a Somogy megyei Horhi településen született 1532-ben. Tanulmányait Tolnán és Sárváron végezte, ahol kezdetben lutheránus szellemben nevelték, de azután Szegedi Kis István hatására magával ragadta a helvét reformáció szelleme. Debrecenben halt meg fiatalon, 1572-ben, 4o éves korában. (Forrás: Wikipédia)
9. Habár egyes Igehelyek, úgy tűnik, alátámasztják ezt a felfogást, más Igehelyek és a Bibliában Istenről, mint igazságos, és mindenkit egyformán szerető Atyáról bemutatott kép lehetetlenné teszik a predesztináció tanát. Lásd pl. 2 Péter 3:9 versét: „…hosszan tűr érettünk, nem akarván hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” Ezen kívül, a Jelenések 22:17 szerint: „… aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” Másrészt Filippi 2:13-ban ezt olvassuk: „Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást az ő jókedvéből.” (A szerkesztő megjegyzése)