Számos európai országban az uralkodó döntésén múlott, befogadásra talál-e azon a helyen a reformáció vagy sem. Ezzel szemben Magyarországon úgy gyökerezett meg e mozgalom, hogy a magyar királyok – habár nem álltak a reformáció oldalán, de – nem is a döntöttek hit dolgában alattvalóik helyett. Ekképpen bekövetkezett az a csoda, hogy a tizenhatodik században Magyarország kilencven százaléka a reformáció oldalára állt.
A reformáció magyarországi megjelenésétől1 egészen a mozgalom felekezetesedéséig, Magyarország trónján három király ült: II. Lajos, aki Mohácsnál elesett a hazáért, I. Ferdinánd Habsburg király, aki II. Lajos sógora volt, valamint Szapolyai János, a keleti országrész királya az ország három részre szakadása után.
Mindhárman megmaradtak a katolikus vallásukban, sőt, ketten közülük mindvégig hithű katolikusok maradtak, ennek ellenére nem tettek, avagy nem sikerült hathatós lépéseket tenniük a reformáció ellen.
II. Lajos
„Miféle ember is volt ez a II. Lajos, a mohácsi dráma főszereplője? (…) Koraszülött, de gyorsan koraéretté fejlődött.2” Mindössze húsz esztendőt élt. A források szerint jóindulatú személy volt, viszont tekintélye alásüllyedt az udvar előtt könnyelmű élete miatt és vallásossága tekintetében is alapos kételyek merültek fel. Fiatal királyként döntéseiben inkább a tanács és a közvetlen környezete befolyásolta őt. Amikor a kormánytanácsban elnökölt, szótlanul ült, mint aki érzéketlen tanúja a történteknek, mint aki egyáltalán nem tudja felfogni az ország gondjait3, de ugyanígy mások befolyása mutatkozott meg magánéletében is.
Uralkodásának ideje alatt – a reformáció megjelenésétől a király haláláig – az országgyűlés szigorú rendeleteket hozott a lutheránusok ellen, fej- és jószágvesztést mondva ki az új tan rokonszenvezőire.
E rendeleteknek, ismereteink szerint egyetlen kivétellel, nem volt foganatja, annak ellenére, hogy a reformáció rohamosan terjedt, mind Budán, mind az ország nyugati részeiben. Miért? Mert a király semmit sem tett e rendeletek végrehajtásáért, hiszen az őt befolyásoló közvetlen környezet is ezt várta el tőle.
Egyébként a magyarság lutheri tanokat ellenző része sem a Szentszék iránti buzgóságból teszi ezt, hiszen 1525-ben, a negyedszázados jubileumi búcsúsládába valakik a pápát és az egyházi méltóságokat átkozó cédulákat dobtak, és a láda is szinte üres maradt, pénz alig volt benne. Ha erről valaki azt gondolná, hogy az átkozó cédulák a magyarok között élő németektől származtak, akkor hadd kérdezzük meg, ki nem tette bele a pénzt a ládába, hogy üres maradt, a németek vagy a magyarok…?
Szóval a magyarok ekkor már kiábrándultak a kor megszokott vallásosságából, és mélyen csalódtak Rómában is, mivel a pápa, habár megígérte, nem küldött segítséget a nándorfehérvári csatára a törökök ellen.5 Tehát, a magyarok ekkor már nem hittek a középkor vallásosságában. Akkor mégis miért ellenezték egyesek az új tant Mohács előtt? Talán azért, mert a magyarok természetes és hagyományos ellenségei voltak a németeknek, s így a tőlük eredő tanításban is ellenséget láthattak kezdetben.
Brandenburgi György
Azok közül, akikre az apa, a Mátyás királyt a trónon követő II. Jagelló Ulászló, végrendeletében rábízta a még gyermekkorú fiát, leginkább Brandenburgi György őrgróf hatott az ifjú II. Lajos életére: az a nemesúr, aki később, 1528-ban a németországi Branderburg tartományának reformációját buzgón előmozdítva, a „Jámbor” melléknevet kapta.
Az őrgróf már 1522-ben szimpatizált a lutheri gondolatokkal, amint ezt a boroszlói ügy is bizonyítja. A lutheránusok ugyanis elűzték az oda való katolikus püspököt, aki ezért panaszával a királyhoz fordult. Az ügy az országtanács elé került, a résztvevők pedig szigorú eljárást sürgettek, ám Brandenburgi György halasztani próbálta a döntést, ami meg is történt, és befolyása nyomán az ügy elnapolódott. Ezután a király magát az őrgrófot nevezte ki döntőbírónak, melynek következtében ő a lutheránusokra nézve kedvező döntést hozott. Végül 1524-ben nyíltan is áttért az evangélikus (lutheránus) hitre, aminek folytán egy évvel később el kellett hagynia Magyarországot.
Mint már előző cikkünkben is említettük, az erélyes és célratörő, a reformációval szintén rokonszenvező királynénak, Habsburg Máriának is nagy befolyása volt a királyra.
Habsburg Mária (1505-1558)
Habsburg Mária spanyol hercegnő a kasztíliai-aragóniai uralkodóház sarja volt, I. Fülöp és II. Johanna gyermeke. 12 éves korától az ausztriai Innsbruckban nevelkedett, majd 1521 májusában érkezett meg Budára, ahol megismerte későbbi férjét, Jagelló Lajost. Az esküvőre 1522-ben került sor: Mária ekkor 17, míg Lajos csupán 16 éves volt. A fiatal királyné valóban megszerette férjét, és rövid, néhány éves házasságuk alatt erélyesen melléállt, megpróbálva annak uralkodói tekintélyét megerősíteni. Csakhogy ezzel örökre kivívta azon hatalomra törő urak ellenszenvét, akik az ifjú Lajost is – édesapjához, Ulászlóhoz hasonlóan – bábként szerették volna mozgatni. Meg is tettek minden tőlük telhetőt az „idegen” királyné ellen, számos rosszindulatú pletykát terjesztve róla.
A királyné legfőbb tanácsadója Brandenburgi György volt, akivel együtt a reformáció mellé pártolt Cordatus Konrádot és Johann Henckelt hívták meg Budára udvari lelkészeknek.
A királyné már ifjú korában, Budán, majd pedig későbbi, németalföldi éveiben is kapcsolatba került a lutheri újító eszmékkel, és titokban érdeklődött is irántuk, azonban – a Habsburg uralkodóház fontos tagjaként – külsőleg mindvégig szilárdan megmaradt családja katolikus hite mellett.
Az 1526-os augusztus 29-i mohácsi csatavesztés híre másnap estére ért el Budára. A királyné és kísérete még aznap éjjel Pozsony6 felé menekült, miközben a zűrzavart kihasználó és rájuk támadó Kun Pál esztergomi várnagy hozzájut a királyné kincseihez. Pozsonyban az özvegy királyné visszautasította Szapolyai János házassági ajánlatát, és Innsbruckba ment. Néhány évre rá bátyja, V. Károly császár, az akkor már 25 éves Máriát kinevezte Németalföld (Hollandia) főkormányzójának. Mária majd 25 éven át nagy gonddal igazgatta a 17 németalföldi tartományt, amelynek eredményeképpen kikötők, várak épültek, a kereskedelem és a gazdaság pedig fejlődésnek indult. A volt királyné soha többé nem ment férjhez, élete utolsó három évét pedig hazájában, Spanyolhonban töltötte, ahol 53 éves korában meghalt.
Következésképpen, habár a Szentszék és magyarországi hívei a lutheri tanok ellen küzdöttek, és dacára annak, hogy II. Lajos a mohácsi hősi haláláig katolikus maradt, Magyarországon nem érhette túl kemény támadás a reformációt, mert az uralkodót úgy befolyásolta közvetlen környezete, hogy kedvezzen az új lutheri tanok terjedésének.
Filep István, lelkész, Kolozsvár
1 – Első írott forrásunk 1521-ből származik.
2 – Klaniczai Tibor: Mi és miért veszett Mohácsnál?, 224. oldal.
3 – Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara: Történeti rajz, 7. o.
4 – Tiziano Vecellio (1480 körül – 1576), a velencei reneszánsz festészet kiemelkedőmestere.
5 – Nándorehérvár (a mai Belgrád) 1521-beli elestéről van itt szó.
6 – A mai Bratislava, jelenlegi szlovák főváros,akkor még magyar királyi vár.
