„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.¹ De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” (2Mózes 20: 4-6)

Kedves Olvasók! E parancsolat elsődlegesen a bálványimádásra vonatkozik, és tiltja mindennemű kiábrázolás készítését imádati célból, legyen az szobor („faragott kép”), vagy festmény, dombormű („sem semmilyen hasonlót azokhoz”), melyek fent az égben – angyalok vagy Isten elképzelt formája –, itt lent a földön – emberek vagy állatok képe – vagy a vizekben – halak, vízi állatok képei – találhatók. (Természetesen a családtagok fényképei, az állatok könyvekben bemutatott képei, az írók, költők parkokban álló szobrai, és más művészi vagy gyakorlati ábrázolások nem tartoznak e tiltás alá, hacsak nem süllyed odáig valaki, hogy istene gyanánt imádja őket.)²

A pogány népek – és később sajnos maga Izrael népe is – minden pontján áthágta ezt a parancsot. Lássunk néhány példát erre vonatkozóan:  a filiszteusok Dágonja halisten volt, az egyiptomiak macska, krokodil, sólyom, bika és számos más formájú istent, illetve a Napot és a Holdat is imádták, míg a görögök Panteonja (isteneinek összessége) férfi és női ábrázolásokban dúskált: Zeusz, Héra, Démétér, Dionüsszosz, Apolló, Ártemisz, Athéné, Árész, stb.

Már az első parancsolat esetében is említettük, hogy Teremtő csak egy lehet, és ha a Biblia Istene az igaz Isten, akkor a többi, ember- vagy állatformájú bálványistenek sokasága mind hamis, és őket imádva az emberek valójában ördögöket imádtak. („Idegen istenekkel ingereltek, (…) ördögöknek áldoztak, nem Istennek.” – (5Mózes 32: 16-17)

Ezt még értjük, mondhatná valaki, de mi a helyzet a kereszténység imádati rendszerében levő ábrázolásokkal?

A Reformáció idején a reformátorok megértették, hogy a templomokban levő szobrok és festmények, azoknak csókolgatása, és az azok előtt való ima, füstölés és gyertyaégetés megsértik a második parancsolatot, hiszen semmiféle bibliai alapjuk sincs; az Ótestamentumban semmiképpen, de az Újszövetség oldalain sem jutott eszébe senkinek, hogy ilyesmit tegyen…  Azaz eszébe jutott, de kinek?  Lisztrában, Istennek Pál apostol által végzett csodáját követően, a likaóniaiak áldozni akartak neki és Barnabásnak. A két apostol, amikor észrevette, mit akarnak tenni, ruhájukat megszaggatva futott közéjük, nagy nehezen lecsendesítve őket, míglen a Pál nyomában levő ellenséges zsidók uszítására a tömeg Pálra támadt, aki végül csak az Úr beavatkozása révén maradhatott életben (Apostolok Cselekedetei 14: 7-20).

Vajon mit tenne ma Pál, ha látná, mi történik az ő – és más apostolok meg vértanúk – szobra vagy képe előtt?

Ezen szokások az első évezred dereka táján szivárogtak be az egyházba, a kereszténység Nagy Konstantin általi törvényesítését követő időkben, amikor is a pogányok nagy tömegei áramlottak az egyházba, magukkal hozva addigi rítusaikat és felfogásukat.³ Bizánc és Róma teológusai  mindmáig azt állítják, hogy ők valójában Istent imádják, ám ezen anyagiábrázolások – azaz Mária és a szentek, avagy akár az Úr Jézus szobrai és képei – a keresztényeket csupán rásegítik arra, hogy jobban „vizualizálják”, elképzeljék Istent, akit nem láthatunk, és így eredményesebben közeledhessenek Hozzá. És ezen képeket és szobrokat ők valójában nem is imádják, csupán tisztelik…

Csakhogy a parancsolat nem azt mondja, hogy csinálj, mert ez segít majd neked, és csupán tiszteld, de ne imádd, hanem: Ne csinálj, ne tiszteld, és ne imádd!

 Másrészt itt meg kell még említenünk az Úr Jézusnak a samáriai asszonyhoz intézett  szavait is:

„De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul.” (János 4:23)

Ezek a szavak majd 2000 éve hangzottak el – már akkor olyanokat keresett az Atya, akik lélekben képesek őt imádni, és nem külsőségek és emberi hagyományok alapján, miközben áthágják azon igazságot, melyet az Úr az Igében fektetett le számunkra.

Ide kapcsolódik egy másik állítás is, miszerint azért jó Máriához, az Úr Jézus anyjához, és a többi elhunyt szenthez fohászkodni, mivel ők lelki testben ott vannak már az Isten trónjánál, és közbenjárnak a bennük bízókért (ezért nevezik őket védőszenteknek is).

De vajon a Biblia szerint hány közbenjáró létezik?

„Mert egy az Isten, és egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki adta magát váltságul mindenekért…” (1Timóteus 2:5-6)

Valóban: Jézus Krisztus az egyetlen, akinek vére árán joga van közbenjárni az Atya trónjánál. Csak Ő adta életét váltságul, csak Ő halt meg értünk, és senki más. Minden más ember, még az összes korok leghűségesebbjei is, bűnös emberek csupán, akiknek a saját részükre is szükségük van Krisztus közbenjárására.

És egy másik megjegyzés: vajon élnek-e a halottak? Tudnak-e ezen megholt szentek rólunk, és mindarról, ami e földön történik, hogy ekképpen valamit is tehessenek értünk? Ez egy nagyon fontos kérdés, melyet majd a jövőben meg kell beszélnünk Isten segítségével. De addig is idézzünk ugyancsak a Szentírásból:

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak (…) és többé semmi részük sincs semmi dologban, amely a nap alatt történik (…) mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány vagy bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy.” (Prédikátor 9:7-8,12)

Azonban van a bálványimádásnak egy ravaszabb formája is: egyrészt a fösvénység, amelyet a Biblia bálványimádásnak nevez (Kolossé 3:5), másrészt tudatában kell lennünk annak, hogy kő-, fa-, és fémbálványokon kívül mást is lehet imádni, olyan dolgokat, amelyek talán önmagukban nem mind rosszak, de az életünkben mégis elfoglalják  a csupán Istent megillető első helyet. Ilyenek a pénz, a karrier, a házak, az autók, az ingatlanok, az evés-ivás és bármilyen más szenvedély, a testi gyönyörök, a szórakozás, a foci vagy egyéb sport, a napestig tartó tévézés vagy számítógépezés, a saját külsőm, vagy önmagunk…  mindaz, amiért valójában élünk, ami elsősorban lefoglalja gondolatainkat, és végül kiöli szívünkből az Isten iránti vágyat és szeretetet.

Kedves Olvasó! Melyik az a dolog, amelytől boldogságodat várod? Mi az, ami kiérdemelte a te vagy az én életemben azt, hogy a drága Üdvözítőnket miatta a háttérbe szorítsuk?

Ismerjük fel ma bálványainkat, és szabaduljunk meg tőlük, míg tart a kegyelem ideje!

1. Figyeljük meg, hogy itt nem arról van szó, hogy az ártatlan leszármazottakat bünteti Isten a vétkes atyák helyett, hanem a fiakban megtalálható, átöröklött és gyakorolt bűnt bünteti meg az Úr, az őt gyűlölők esetében.
2. A Tízparancsolat két kőtábláját tartalmazó frigyláda tetejére is két, kiterjesztett szárnyú kérubot (angyalt) kellett készíteni aranyból, Isten parancsára, de ezek Istennek és az ő törvényének a szentségét voltak hivatva kiemelni (2 Mózes 25:18-20)
3. Nem fér kétség hozzá: emberi szemmel nézve nagyon megragadóak lehetnek a legszebb szobrokkal és festményekkel díszített templomok, és oly magasztosak, és meghatóak az előttük térdeplők, a lobogó gyertyák, a magas boltozat alatt ködlő tömjénfüst és a mesterien kifaragott kövekről visszaverődő zene…, de hogyan egyeztetjük mindezt Isten Igéjével?

Megosztás