„Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” (2 Mózes 20: 16)

E parancsolat elsősorban a valaki ellen való hamis tanúvallomást tiltja, például a bíróság előtt. Ugyanakkor minden hamis, igaztalan állítás vagy viselkedésmód valamiképpen a felebarátaink ellen irányul.

Pál a hamisságot tanítók ellen írva, így szól:

„Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.” (2 Timóteus 2:19) És ez az elv kiterjeszthető minden egyéb hazugságra.

A hazugság szinte minden bűn elkövetésével összefügg. A tisztességtelen nyerészkedést, a hanyagságot, a lopást, a csapodár életmódot és paráznaságot, a rágalmazó, gonosz beszédet és annál inkább a gyilkosságot leplezendő, Sátán felkínálja ezen, saját eszköztárába tartozó fegyvert.

Az otthon szerepe

A valódi szeretetben azonban, melynek feltétlen bizalommal kell társulnia, nincs helye a hazugságnak. Nézzük csak meg az anya és gyermeke között a kezdetektől kialakuló szeretet-kapcsolatot! A kisgyermek teljesen rábízza magát édesanyjára, és rövidesen édesapjára is, akik számára kezdetben a mindent jelentik. Ha a család istenfélő, akkor a legszentebb érzelmek aranyozzák be e szeretet-hármast, vagy akár négyest, ötöst – az érkező gyermekek számától függően.

Sátán azonban, a gonosz ellenség, irigyli ezt a boldogságot, és a szeretet légkörét a kölcsönös bizalom megrendítésével próbálja megmérgezni. Ehhez pedig megpróbálja hazudozásra rávenni a család tagjait.

A gyermek, még ha otthon csak jóra tanítják, akkor is hajlamos lehet a rosszra – ezért a szülőket nagy felelősség terheli. Ugyanakkor minden ember – a koldustól és csavargótól kezdve a saját országukat tönkretevő, hatalmas vagyonokat összeharácsoló politikusokig – valamilyen családból származik. Vajon milyen példát állítottak elé szülei? Persze nem csak szavaik, hanem életpéldájuk által is.

Ha az ajtónál valaki csenget, és az anyuka azt súgja kislányának: „Mondd, hogy nem vagyok itthon”, ha a gyermek hanyagságának cinkosaivá válva, a szülők a másnapi dolgozatírás napjára „orvosi igazolást” szereznek a háziorvostól, vagy ha mindennapi beszélgetéseiket hallgatva, a gyermek rájön, hogy ők sem mindig korrektek a saját ügyeikben, akkor ne csodálkozzunk, ha az ő útja sem lesz a teljes becsületességé.

Lefele vivő út

Szüleimmel, különösen édesanyámmal, gyermekkoromban nagyon jóban voltunk, mindenfélét megbeszélve, elmondva egymásnak. Ám az évek teltével, a serdülőkorba lépve egyre több titkolnivalóm akadt, majd elkezdődött az engedetlenség, az iskolából való lógások, a tanulás elhanyagolásának és az ezzel összefüggő puskázásnak a kora – a mindezeket malterként összefogó hazudozáséval együtt…

Emlékszem, tizenegyedik osztályos lehettem, amikor jócskán teltek a hetek, és az otthoni szokásos kérdésre: Kaptál-e ma valami jegyet? a válasz majdnem mindig az volt: Nem, nem kaptam. Pedig dehogyis…! A „szerelem korába” érve, minden máson, csak a tanuláson nem állt az eszem. De ha a tanár az ellenőrzőmet kérte – a megérdemelt jegyet beírandó – elég volt azt mondani: Sajnos otthon felejtettem. És ez így ment egy ideig, miközben fejem fölött, mint Damoklész kardja¹, lógott egyre növekvő súllyal a veszedelem. Mert mindannyian jól tudjuk: A hazug embert hamarabb utolérik, mint… azt a bizonyos ebet.

És a baj be is következett: egy késő őszi délelőttön a nagyszünetben éppen az első emeleten várakoztunk a magyar szakterem előtt², amikor is megláttam édesapámat, amint elhalad mellettünk a folyosón, és a már rá váró osztályfőnökünkkel együtt lassan bemennek a tanáriba, miközben sokat sejtető pillantást vetnek rám. A hideg verejték azonnal kivert: tudtam, hogy a rettegett osztálynaplót fogják most átnézni, méghozzá pontosan a rólam szóló oldalt, amelyben ott sorakoztak az eddig eltitkolt, rosszabbnál-rosszabb jegyek…

Nem telt sok időbe, és édesapám már jött is kifele, és csak egy rövid mondatot vetett felém:

– Otthon majd számolunk.

Azt az aznap délutáni „számtanórát” senkinek sem kívánnám: akkor, a nyolcvanas évek kommunista Romániájában még nem sokat tudtak a különféle nemzetközi emberi jogokról, édesapám pedig székely temperamentummal, és szükség esetén nehéz kézzel rendelkezett…

De sajnos rajtam, ahogy lassan szüleim is rájöttek, már ez sem segített. Egy olyan úton indultam el, mely a tapasztalatlan fiatal előtt jónak látszik, de a a „vége a halálnak úta³.”

Kedves Olvasók! Gondoltunk-e már arra, hogy az élet nagy iskoláját járva, valahol, egy rejtett „osztálynaplóba”, melyet Isten a végső számadás órájára tart, mindent lejegyeznek rólunk…?

„És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt: és könyvek nyittatának meg, majd egy másik könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve, és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jelenések 20:12)

Ha bűnösségünk tudatában, a megszomorított földi szüleink és tanáraink előtt is oly nehéz volt megállni, mi lesz majd, ha a feltámadást követően Isten és a mennyei törvényszék előtt kell majd számot adnunk? Amint a Zsidókhoz írt levélben is olvassuk: „Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.” (Zsidók 10:31)

Ne habozzunk hát! Kérjük már most, minden eddigi bűnünkre és hamisságunkra az Atya bocsánatát a Krisztus vére által, és térjünk rá, a Szent Lélek állandó útmutatására és erejére támaszkodva, a teljes becsületesség útjára.

A biológia óra

Ami az ifjak nevelését illeti, Istennek az akkori hitetlen, kommunista időkben is megvoltak a módszerei és az emberei.

Érettségi előtt néhány hónappal egy délelőttön a biológia-szakteremben voltunk. Nem tartozott „veszélyes” órák közé, és nyugdíjhoz közeledő tanárnőnk csendes, jóindulatú személy volt. Előre bejelentett dolgozathoz készültünk, mindenki a maga módján – sokan közülünk sajnos a puskázás kellékeinek, a különböző füzetek, könyvek padban, táskák, ruhák közé való elrejtésével foglalatoskodva.

A tanárnő bejelentette a tételt, majd mindenki írni kezdett. De amint a katedra mellett ide-oda járt, észrevette, amint előle rejtegetőzni próbálva, sokan könyveinkből másolunk.

Ekkor szokatlan dolgot tett: ahelyett hogy lecsapott volna néhányunkra, haragra gerjedve így szólt:

– Nemsokára bevégezitek az iskolát, leérettségiztek és kikerültök az életbe. Ha még most sem akartok ebből a könnyű anyagból inkább egy becsületes hetes-nyolcast megírni – amire pedig bármelyikőtök képes lenne – mint egy becstelen kilencest vagy tízest, akkor milyen ember válik belőletek…?! Én tovább nem nézem ezt, nem őrizlek titeket. Tegyetek, amint jónak látjátok, de szégyelljétek magatokat!

E szavakkal, égve a felháborodástól, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az osztályban nagy csend lett – megdermedve ültünk.

Még ma is, több mint harminckét év múltán magam előtt látom egyik, mindannyiunk által tisztelt osztálytársunkat, a kolozsvári – akkor még létező – nagy kötöttáru-gyár igazgatójának a fiát, amint a padból kihúzza a könyvét, becsukja, és lemondó mosollyal félredobja. Ekkor sokan hasonlóképpen cselekedtünk, és papírjaink fölé hajolva, megpróbáltunk csupán emlékezetből, önállóan írni.

Már nem emlékszem hányast kaptam arra a dolgozatra, de ma is kellemes érzés járja át szívem-lelkem: mintha egy másik, egy új világ nyílt volna meg egy pillanatra előttem, amelyben más törvények uralkodnak – ahol csak a drága Szent Lélek két szelíd segéd-tanítómestere figyel csendesen a sarokból: a Lelkiismeret és az Önként Vállalt Becsületesség.

A világ piaca

Ez a világ a menny előcsarnoka lehetne, ha a szeretetlenség nem mérgezte volna meg légkörét. A hazugság pedig a szeretetlenség egyik megnyilvánulási formája.

„Szeresd felebarátodat, mint magadat.”– tanít minket az Úr Máté 22:39-ben. Be tudná-e csapni valaki azt a felebarátját, akit annyira szeret, mint önmagát?
Amikor a piacra megyek – és egyre kevésbé szeretek oda menni – sokszor azt mondja az eladó: Hagyja, majd én teszek. Felém mutatósan, a legszebb darabokból van felépítve az alma, az eper vagy a narancs halom – de amit ő dobál be a zacskóba, az vajon milyen lesz? Éppen erről a témáról társalogtunk néhány nappal ezelőtt egy piacon áruló hölggyel, aki szerint a rosszat is el kell adni valahogy, hisz neki is azt beletették, amikor átvette az árut. A feleségem erre régebben azt mondta: Legyen két halom: jó gyümölcs: 6-7 lej, romlott, vagy félig romlott: 1-2 lej. Igen de akkor a rosszat ki venné meg? – válaszolják ilyenkor.

A baj az, hogy szépet mutatunk, de hogy végül mit csempészünk oda felebarátunknak, az már a bennünk levő szeretetlenség mértékétől függ. És nem csak a piacon van ez így. Az üzleti élet minden területén – a bankkölcsönöktől és autóvásárlástól kezdve a bolhányi betűkkel felcímkézett élelmiszerekig – mind be akarják csapni valamilyen módon a kedves vásárlót. Nem beszélve az udvarlási időszak kellemes álarcairól… pedig közülünk ki szeretne – vagy szeretett volna – zsákbamacskát venni?

Hát igen – sóhajt ilyenkor e korszak embere – a mai világban sajnos nem lehet másképpen…

Valóban így lenne?

Az ügynök

Minden valamirevaló eladó vagy ügynök tudja, hogy árujának mindig a jó vonásait kell kiemelni, míg a rosszakat (melyeket, a saját termékünkről lévén szó, amúgy nagyon jól ismerünk) el kell kendőzni, vagy el kell hallgatni. Mert ha túl őszinte akarsz lenni, akkor már holnaptól kezdve más munka után nézhetsz… Csakhogy a szívem mélyén ketyegő kis óramű, a jóérzés, ilyenkor azt súgja, hogy az elhallgatás is egy fajta hazugság…

A legkellemetlenebb meglepetések egyik csoportját a befektetés nagy összege miatt a házak, lakások vásárlása után kiderülő rejtett hibák jelentik.
Néhány évvel ezelőtt olvastam egy könyvet az Egyesült Államok egyik legsikeresebb ingatlanügynökéről, aki a nagyvárosi élet stresszét megunva, családjával együtt kiköltözött az egyik leggyérebben lakott államba, Montanába, és oda is az erdő kellős közepébe. Egy ideig élvezték a csendet és a pihenést, míg végül a főnöke ott is rátalált, és meggyőzte, hogy csak egy icipicit dolgozzon be neki – anélkül hogy visszaköltözne: sokan hétvégi házakat kerestek Montanában, avagy ugyanúgy, mint ő, a civilizáció zűrzavara elől menekültek. Jim – mert így hívták – ráállt. És mondanom sem kell, hogy nemsokára ő lett Montana talán legsikeresebb ingatlanügynöke.

Vajon mi volt a módszere? Nagyon egyszerű a válasz: mindig megkérdezte az ügyfeleit, hogy pontosabban mit szeretnének, majd bemutatta a szóba hozható ingatlanokat de úgy, hogy őszintén beszámolt mind az általa felfedezett pozitív tulajdonságokról, mind a lehetséges vagy valós hibákról.

Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a vásárló nyugodtan, stresszmentesen dönthetett, és utólagos csalódás sem érhette. Tapasztalatáról persze beszámolt barátainak, ismerőseinek, és nemsokára Jim-et egyre több és több új ügyfél hívta fel…

Te és én el tudjuk-e hinni, hogy az igaz Isten megjutalmazza azt, aki úgy cselekszik felebarátjával, ahogy szeretné, hogy ővele is cselekedjenek? (Máté 7:12)

Kegyes hazugságok

Az ellenreformáció élharcosának, a Loyola Ignác által alapított Jezsuita Rendnek volt egy jelmondata, miszerint „A cél szentesíti az eszközt.” Más szóval, ami a hazugságot illeti, a „jó” cél érdekében lehet, sőt üdvös az, ha valakit félrevezetünk.

Csakhogy itt rögtön két probléma adódik: először is, mit jelent az, hogy „jó” cél?

A jezsuitáknak e kérdésre egyszerű volt válaszolniuk: számukra minden, aminek valami köze volt a reformációhoz, tűzzel-vassal – és számos más eszközzel – irtandó volt. Mi sokszor a kisebb adózás, vagy a rákos beteg hamis nyugalomba ringatása, avagy ki tudja milyen más, általunk „jónak” ítélt cél érdekében használjuk e fegyvert, amely… kié is?

És itt vetődik fel a második probléma. Egyszer az Úr Jézus így szólt az ellene támadó zsidókhoz:

„Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (János 8:44)

E versből világosan kiderül, hogy a hazugságnak, mint fogalomnak, Sátán az atyja, azaz a szerzője. Isten az Ő Szent Lelke által sosem indíthat minket hazugságra, mivel Istennel annyira nem fér össze a hazugság, mint fénnyel a sötétség. Más szóval, minden féle-fajta hazugságnak csak Sátán lehet az ihletője, úgy ahogy bármely színű és fajtájú, kisebb-nagyobb kígyónak is csak kígyó lehet a szülője, és semmi más.

Jó. De akkor mi legyen ha igazán Isten ügyét kell szolgálnom hazugság által, és másképpen sehogy sem lehet?

Dehogynem lehet! Ha pl. egy (újból) eljövendő keresztényüldözés keretében a titkosrendőrség más keresztények lebuktatása érdekében vallat, ahelyett hogy félre próbálnánk őket vezetni – amire nem sok esélyünk van, hisz számtalan keresztkérdéssel, és megannyi, Sátán konyháján kifundált eszközzel próbálnak majd csapdába csalogatni – egyszerűen jelentsük ki, hogy az illető kérdésre nem válaszolhatunk.

Mire e mondatot leírtam, már szinte hallom Sátánnak, és – most már a jól megérdemelt, bőséges nyugdíjukat élvező – zsoldosainak nevetését:

– Hát, kis barátom, te könnyen elmesélted ezeket a kényelmes meleg szobádban, az íróasztalod nyugalmában… de kerülnél csak a mi kezünkbe hosszabb–rövidebb időre, ott, a kis otthonos kínzókamráinkban… akkor látnánk meg, ki hősködik tovább!

Mit válaszolhatna erre az egyszerű hús-vér ember? Csak annyit, hogy:

„Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8:31), és még:

„És ők legyőzték azt (azaz Sátánt, a régi kígyót – 10. vers) a Bárány véréért és az ő bizonyságtételöknek beszédéért, és az ő életöket nem kímélték mindhalálig.” (Jelenések 12:11)

Végezetül pedig egy történettel szeretném zárni e témát.

Az írógép

Az elmúlt arany-korszak, mint sokan emlékszünk rá, nem volt éppen a szólásszabadságé. A dörgő tapsviharokat arató központi kijelentéseken kívüli bármely más lehetséges véleményt, enyhén szólva nem vettek szívesen – nem kevésbé ezeknek terjesztését. Ennek érdekében a még csupán vállalatok, gyárak tulajdonában levő fénymásoló gépeket munkaidő után mindig be kellett zárni és az ajtót lepecsételni, írógép otthoni birtoklására pedig csak nagyon indokolt esetben, munkája érdekében kaphatott néhány ember engedélyt, és azoktól is havonta vettek írásmintát.

Ezen körülmények közepette, a későbbi feleségem, aki akkor még a gyülekezetében más fiatalokkal együtt a különböző szolgálatokban tevékenykedett, elkeseredve tapasztalta a gyermekekkel való munka esetében a teljes nyomtatott-anyag hiányt. Mindent kézzel kellett másolni, s ha valahol írógéphez jutott valaki, 5-6 hártyavékony lapot húztak be egyszerre, úgy, hogy az utolsón már szinte semmi sem látszott.

– Annyira szeretnék egy írógépet, amelyet a gyermek-bibliatanulmányok legépelésére, és Isten dicsőségére használhatnék fel! – sóhajtotta.

És az Úrhoz eljutottak e szavak.

Két évenként rövid időre Magyarországra lehetett utazni, és a györgyfalviak, kiskapusiak és más kalotaszegiek, varottasokkal jól megrakodva ki is használták ezt. A nyolcvanas évek második felében történt, amikor is szüleivel a sötétségbe borult, mindenből hiányt szenvedő Romániához képest földi Kánaánnak tűnő Budapestre érkeztek. A varottasok nagyon jól elkeltek, és az egyik üzletben megpillantott egy írógépet – Erika márkájút, pontosan ahogy később a kislányunkat elneveztük.

Megvették, majd vonatra ültek. „Atyánk, kérünk segíts meg hogy ezt az írógépet átvihessük.” A fekete tartójú írógépet maga mellé tette, mintha csak egy táska lenne, könnyedén átvetve rajta a egy kötött blúzt. Eközben az egyik fülkebeli utas leszerelte a tetőt, és oda dugott el valami tiltott árut. A román határhoz érve, felszálltak a vámellenőrök.

– Van-e valami tiltott holmijuk, vagy bejelenteni valójuk? – kérdezte egyikük.

– Önök azért vannak itt, hogy keressenek – válaszolta Ilonka.
Az ellenőr körülnézett, de az írógépet nem vette észre, vagy talán táskának nézte – pedig jól látszott a fogantyúján meg dobozszerű tartóján a valódi rendeltetése. Ugyanakkor a tetőt ők is leszerelték, rátaláltak az illető holmijára, és azonnal elvitték, gazdájával együtt.

A vonat elindult, és az írógép, a diktatúra legsötétebb éveiben, végezni kezdte munkáját, amelyért Isten iderendelte. Nem volt szükség sem hazugságra, sem ravaszkodásra: Isten bölcsességet adott Ilonkának, s ugyanakkor „megverte vaksággal” a vámost, amint megtette Lót és Elizeus esetében is, amikor azok megmentéséről volt szó⁴.

Legyünk hát mindenkor Isten hűségesei, kerülve minden hamisságot, de ugyanakkor támaszkodjunk bizalommal az Ő erejére és bölcsességére!
„Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk lehessen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és mind, aki szereti és szólja a hazugságot.” (Jelenések 22:14-15)

Jancsó Erik, Szászfenes

---

1. Marcus Tullius Cicero (i.e. 106-43), római író és politikus Tusculumi elbeszélések című művében ír az i.e. 4. században, a szicíliai Szürakuszaiban élt II. Dionüssziosz türannosz (katonai uralkodó) Damoklész nevű kegyencéről, aki irigyen tekintett ura trónjára. Ezért végül az a barátját saját székébe ültette, és minden jóval ellátta, azonban ezzel egyidőben egy lószőrre kötve, hegyes-éles kardot lógatott a feje fölé – ezzel sugallva az uralkodóra állandóan leselkedő veszélyeket. (Forrás: Wikipédia)
2. A jelenlegi kolozsvári Báthory líceumról van szó
3. Példabeszédek 16:25
4. Niccolo Machiavelli (1469-1527), firenzei reneszánsz író és politikus
5. 1 Mózes 19:11, 2 Királyok 6:18