1492 október 12-én Kolumbusz Kristóf hajói elérték a Bahamas-szigetláncot, és így Közép-Amerika szigetvilágát. Egy új világot fedeztek fel, amely készen állt az európaiak általi leigázásra. A konkvisztádorok (hódítók) elsősorban aranyat, gyöngyöt kerestek, de az indiánok által termesztett számos új növényi fajt is áthoztak Európába, amelyek nélkül ma már nehéz lenne elképzelni az életünket: ilyenek például a kukorica, a burgonya és a paradicsom.

A hódítók azonban magukkal hoztak egy másik növényt is, amely átkerülve a régi kontinensre, sokkal több európai életét kioltotta, és oltja azóta is ki, mint amennyi indiánt összesen leterítettek a spanyolok, portugálok, angolok, franciák és amerikaiak fegyverei…

Talán rájöttünk már, hogy a dohányról van szó. A hozzá kötődő káros szokás, a dohányzás, amely azóta minden kontinensen elterjedt, évente kb. 5,4 millió halálesetért s további százmilliók számos problémájáért felelős világszerte.

Jó üzlet?

A dohánytermékek ipara első látásra jó üzletet jelent: a dohányfüggő, ha kell, bármit, bármennyit odaad e termékért – szibériai fogságból visszatérők mesélték, hogy volt, aki szűkös kenyéradagját cserélte cigarettára, és végül teljesen legyengült és éhen halt, de a cigarettáról akkor sem volt hajlandó lemondani… Kapva kaptak rajta ezért a kormányzatok, és állami monopóliummá tették, hatalmas hasznokat zsebelve be…, de ez csak a színjáték első felvonását jelentette.

Jött ám a második is. A dohányfüst, rágott bagó, szippantott burnót (azaz finom porrá őrölt dohány) mindig meghozta a maga eredményeit: beteges állapot, korai öregedés, csúnyulás, betegségeket magukban hordozó újszülöttek, a különböző rák-típusok, valamint szív- és érrendszeri betegségek…, no meg az állandó pénzkidobás magára a termékre, meg az ezt kísérő kávéra, alkoholra, végül pedig a gyógyszerekre, operációkra. Az államnak meg a szociális kasszának végül is sokkal többe került a számos beteg ember gondozása, mint amennyi a profitokból, profitadókból befolyt.

Az egeresi bácsi

Egy egeresi bácsit ismertem meg annak idején. Fiatal korában rászokott a dohányzásra, és ez egész életén át kísérte. Idős korára keringési zavarai lettek, és végül az egyik lábából le kellett vágni egy részt. Sajnos a fájdalmas operáció ellenére sem bírta szokását elhagyni, következtek sorban a további amputációk, egyre feljebb, míg végül mindkét lábát szinte teljesen elvesztette. Kérdeztem – azóta már elhunyt – feleségét:

– Miért adnak neki továbbra is cigarettát? Hisz már úgy sem tudna érte kimenni…

De ő így felelt:

– Nem lehet bírni vele… borzalmas, mit lerendez, ha nem kapja meg… s nekem kell odamenni hozzá gondozni őt…

Három napig volt kómában a bácsi, – ekkor már nem dohányozott…, de öntudatlanul is a cigarettáit emlegette…

Mi ez a szokás? Hogyan lehet ennyire rászokni, hogy a józan észt teljesen kikapcsolja, pedig borzalmas ízű és szagú, értelmetlen dolog?

A dohánylevélben tudnivalóan egy igen erős idegméreg, a nikotin található, amely nagyon gyorsan függőséget okoz.

De csak a nikotinról lenne szó? Sokan megpróbálták azt tabletta vagy nikotinos tapasz útján bevinni, mégsem szoktak le.

Mi rejlik a háttérben?

A pszichológusok szerint a nikotinfüggőségen túl a dohányzás pótcselekvés. Azaz: az ember tehetetlennek érzi magát, fél a holnapi naptól, képtelen kezelni problémáit, és ekkor ez a szokás, a magabiztos mozdulat, ahogyan újból és újból rágyújt, azt az illúziót keltik benne, hogy még mindig ura a helyzetnek, még mindig ő az, aki irányít s ezt persze erőteljesen alátámasztották a reklámok, meg a régebbi filmek állandóan dohányozó férfi és női sztárjai…

Az első világháború

Ez a legvilágosabban az első világháború harcterein látszott meg. A szanitéceknek azt tanácsolták, tegyenek cigarettát a súlyos sebesültek szájába… És valóban: a jajgató, néhány perc múlva elvérző emberek megvigasztalódtak: Sebaj bajtárs, itt egy cigaretta, s mindjárt minden rendben lesz… A haldokló megnyugodva szippantotta be a füstöt, elképzelve, hogy békeidőben a Montmarte valamelyik kávéházának teraszán üldögél, míg szemei le nem csukódtak… s valóban minden rendbe jött.

Az idegpályák

A dohányzás egy másik súlyos velejárója a beidegződés. Ez olyan, mint a cipőfűző megkötése: az elején nehezen megy, de azután már magától értetődően, könnyen tesszük. A Teremtő alkotott meg minket így, hogy képesek legyünk az élethez szükséges tevékenységeket könnyedén, automatikusan elvégezni. Ilyen a beszéd, a biciklizés, autóvezetés, és megannyi más dolog. Csakhogy az idegsejtek végződéseiben kialakuló idegpályák – a beidegződések – lehetősége veszélyt is rejt magában, hiszen ugyanilyen erősen berögződhetnek rossz szokások is: pl. a trágár beszéd, hazudozás, erkölcstelen, parázna gondolkodás, tunya, önző életmód, stb. Ezek teljességükben csak Isten ereje által győzhetők le, az újjászületés révén (János 3:3).

Mi tölti ki életed?

A fentieket olvasva talán Önben is megfogalmazódott a kérdés: hát már ezt az egy örömet is el akarják venni a szegény embertől? Nekem már csak ez az egy örömöm maradt ebben a nyomorúságos életben…

Valóban, ez minden függőségre igaz. Hogy mennyire jó az vagy sem, már nem érdekel minket, mert úgy érezzük, az illető anyag vagy szokás – legyen az alkohol, szerencse- vagy számítógépes játék, kényszeres evés vagy telenovellák – teljesen kitölti az életünket, valódi értelmet és tartalmat adva neki.

Ha ez valóban így van, akkor jól sejtjük: a szokásunkat elveszítve, egész életünk értelmét veszítené és összeomlana.

Egy igaz közmondás

Ismerek egy másik nyelvből származó közmondást, amely így szól: „Ne próbáld lebontani az ember viskóját, amíg fel nem ajánlottál helyette egy palotát.” Azaz, van aki semmi jobbat nem ismer, ezért görcsösen ragaszkodik ahhoz, amije van. A tékozló fiúnak, amikor a disznókhoz jutott, legalább volt mire visszaemlékeznie: az atyai ház nyugalmára, bőségére… de ha nekem még az emlékeimben sem dereng fel semmi?

Én viszont most a mennyei Atya házára gondolok: hányan élik életüket az örök élet reménysége nélkül, a hitetlenség szürke cellafalai között? Így hát nem is csoda, hogy legalább ezt az életet megpróbálom valahogy „értelmesen” végigélni – már ahogyan azt más, örök reménység nélküli emberektől láttam…

Harmincöt évvel ezelőtt…

Tizennégy éves koromban tört be e szokás életembe… Addig utáltam, hisz egész pici koromtól kezdve nálunk is sűrű cigarettafüst terjengett a szobában. Érzékeny lett a tüdőm, gyakran betegeskedtem, szüleim egészsége is megsínylette az akkor még oly divatos szokást – figyeljük csak meg, a ’60-as évek filmjeiben még szinte mindenki dohányozott! – és végül sikerült valahogy leszokniuk.

Nyolcadik osztály végén osztálykiránduláson vettem részt és egy nálam erősebb, fenyegetően viselkedő fiúval kerültem egy sátorba. Mivel én vonakodtam kipróbálni, azért hogy rászoktasson este a sátor minden rését betömte, majd több szálat is elszívott. A tömény füstben aludva, reggel, amikor felébredtem, már csak azért is, hogy az illető rámenősségétől megszabaduljak, rágyújtottam, s előzetes „kezelésben” részesült tüdőm – a dohány e velem egykorú misszionáriusának elismerő ámulatára – köhögés nélkül kibírta…

Ezután tizenegy olyan év következett az életemben, amikor, habár teljesen nem váltam függővé, a dohány mégis életem részévé lett.

A Gyógyszer

Ám Isten kegyelméből, ’89 augusztusában találkoztam azzal a megvetett, kicsúfolt, vagy csak csendben porosodó Könyvvel, melyről valaki azt mondta: „Ezen az üllőn sok kalapács összetört…”

E könyv betekintést nyújtott nekem egy csodás, új világba, melyet a legkáprázatosabb mesék sem tudnak megközelíteni. Olyan világ ez, ahol minden rossz és gonosz eltűnik, ahol minden tökéletes, és kimondhatatlan boldogság lakozik…

Ezzel egyidőben senki sem mondta, hogy hagyjam el e szokást, de miközben egyre jobban megismertem és elhittem a Biblia tanításait, és hinni kezdtem a Gondviselő Istenben, lassan már nem kívántam a dohányfüstöt. Úgy éreztem, büdös, rossz ízű, és már csak fehér Kentet bírtam szívni, s abból is csak napi egyet, a kávé mellé…, azután már csak felet… Hasonlóan történt az italokkal is: többé már nem kívántam őket.

Akkor és ma

Régebben a Bukaresttől Kolozsvárig tartó 8–9 órás vonatút alatt, kint a folyosón, egy éjszaka folyamán a 10–15 szál „lement”. Manapság, ha vonaton utazom, vagy buszra várok, más a szokásom: elmélkedem, gondolkodom, olvasok, imádkozom, embertársaimmal beszélgetek…

Ma mindezt így magyarázom: engedtem, hogy szívem elülső ajtaján bejöjjenek Isten jó dolgai: a szeretet, a hit, a remény, a Belé vetett bizalom…, és ekkor a hátsó ajtón automatikusan távoztak a rossz dolgok… Mert Isten jelenlétének világossága és a sötétség cselekedetei nem férnek össze egymással.

Kedves Olvasó!

Talán te is e szenvedélynek – vagy valami másnak – vagy a rabja… Ne vergődj hiábavalóan: saját erődből lehetetlen a teljes szabadulás. Sátán csupán ide-oda fog vonulni szíved kamráiban, egyik bástyát talán feladva, de a másikat megerősítve…, és így ha valamely rossz szokásodat sikerül is legyőznöd, egy másikkal kell majd szembe nézned.

Neked, nekünk teljes szabadulásra van szükségünk, s ezért Istenhez kell jönnünk imában, befogadnunk az ő Igéjének igazságait, és hagynunk, hogy Ő vezessen egy új élet, egy újjá tett szív, a boldog, örök élet reménységének csodálatos útján…!

Igen, kérnünk kell Tőle imában azt, hogy szabadítson meg a dohány, és ugyanígy más bűnök, rossz szokások rabságából is – és Ő ezt meg is teszi ha őszintén kértük – de vajon nem kellene-e ezt követően nem csak az Ő segítségét, hanem az Ő társaságát, barátságát is elfogadni?

„Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok nektek.” (János 15:14)

„Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.”
(János 8:36)

„Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljétek.” (1Korintus 10:31)

„Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Isten temploma szent, ezek vagytok ti.” (1 Korintus 3:17)

Jancsó Erik, Szászfenes